Nyomok a hóban

Sétálunk a kutyával.
Végignézek a környéken, sziluetteket látok.
Az ismert helyeken, tudom mi van a hótakaró alatt, a többi helyen csak a formája sejteti.
Mögöttünk kanyarog a bakancsom talpnyoma és négy ugráló lábacska nyomai.
A kerítés mellett valószínű nyuszi ugrálhatott el az éjjel , és cikkcakkban haladt – erre a kutya is megindult ugyanabban a vonalban, orra folyamatosan túrta, szaglászta a friss havat.
Most látom először ennyire nyilvánvalóan, hogy a kutyám, hogyan érzi és követi a szagokat, milyen erős hatással van rá.

A friss hó megmutatja, hogy nem nyomtalanul, hatástalanul mászkálunk a mindennapokban, hanem jelentős hatást vált ki a létezésünk – időnként csak gázolunk át mindenen, a saját céljaink érdekében, tekintet nélkül, időnként pedig osonva, maszatolva, bújkálva kikerülünk mindent.

      Az egyszerű beszélgetésekben, de a kísérési folyamatokban is látom, hogy szeretünk azon hosszan elidőzni, hogy mi történik, történt velünk, hogyan bántak velünk mások – ezt elemezgetni, okokat keresni.
    Ritkán nézünk azzal szembe, hogy mi milyen nyomokat hagyunk, milyen hatásunk van másokra.
Szeretjük megidealizálni a jószándék, a segítség nevébe bújtatni, hogy csak jót akarunk, mi ott segítünk ahol tudunk.
Azzal a hatással szembenézni, hogy elvesszük mások felelősségét, erejét, hogy versengést gerjesztünk, vagy kizárólagosságunkat sugalljuk, átlépjük mások határait önkényesen, nem engedünk felnőni magunk körül embereket esetleg pont a kivonódásunkkal, az alámenésünkkel, a gyermeki énbe való visszakapaszkodással másokat terhelünk – ezeket a nyomokat magunk mögött nem akarjuk látni – meg hát úgyis elolvad, egyszer úgyis megbocsátódik minden.

A frissen leesett hó egy érzékeny, sérülékeny állapot – de egy nagyon jó lehetőség.
Egy olyan átmeneti tisztaság, amely megérintheti a lelkünket és láthatóvá teszi, ami bennünk van.
De mi van amikor elolvad és már nem látjuk, de érzékelhető?
Mi az ami folyton visszatér?

A megújulásunk nem attól történik meg, hogy kijelentjük, hanem attól, hogy belépünk a belső kapun abba a „semmibe”, abba az ismeretlenbe, ahol már nincs mentegetőzés, nincs kikerülés.

Az önmagunkkal való szembenézés, vagyis igazság választása, a mély belátás egy józan felébredt pillanat, amikor az ember felismeri, hogy tovább nem lehet ugyanúgy élni, beszélni, alkalmazkodni.
Az igazság fénye, egy őszinte együttérző jelenlét, nem vigasztal és nem menteget, hanem pontosít. Megmutatja, hol léptem át magamon, hol mondtam igent ott, ahol nemet kellett volna, és hol maradtam csendben, amikor megszólalni lett volna dolgom.
Nem szeretünk bennemaradni saját tükrünk kényelmetlenségében, azonnal menekülnénk a megszokott langyos biztonságba, mentegetőzünk, kifogásokat és új időpontokat keresünk – pedig a bennemaradásunk a nehéz helyzetekben, teremthetné meg a sérülékenységünkből születő igaz megoldásokat, átalakulásokat.
Végre találkozhatnánk önmagunkkal.
A valódi belső munka egy következetes szembenézés a félelmekkel, elhallgatott indulatokkal, hazugságokkal, régi mintákkal, amelyek eddig működtettek, de már nem szolgálnak.
Lelkünk őszinte gyónása.
Az alázatunk pedig ebben az, hogy a kontrollunk helyett kinyílunk és elfogadjuk, hogy nem mi irányítunk és nem is nekünk kell.
A megújulás nem attól lesz valódi, hogy könnyűnek érezzük, hanem attól, hogy nem menekülünk el előle, amikor nehéz.

A hó lassan elolvad, a felszín újra sáros, majd száraz lesz és a nyomok ismét láthatatlanná válnak, viszont továbbra is érezhetőek.
De vajon észben tartjuk-e hogy nem nyomtalanul mászkálunk a világban, hatásunkkal merünk-e szembenézni, akkor is amikor süt a nap?
A belső kapun belül és kívül milyen nyomokat hagyunk?
Hogyan tudok magamért felelősséget vállalni?

Ha tudlak téged ebben kísérni, keress bátran és bizalommal.
Izabella 
BELSŐ KAPU – intuitív kísérés
belsokapu@gmail.com

Címkék: