Mire váltál érdemessé?
Vajon mire váltál érdemessé?
Az „elképzelt boldog élet” kultusza tele van projektekkel, listákkal, elérendő célokkal, lájkokkal, oklevelekkel, összetákolt színpadokkal, külső elismerésekkel. Ezekből építkezünk – erőből. Csakhogy mindez gyakran inkább eltakar, mintsem feltár.
A valódi létünk nem ebben bontakozik ki. Hanem abban, ahogyan kapcsolódunk. Hitünkön keresztül. A Mindenséggel való finom, érzékeny kapcsolatban. Ebbe a kibontakozásba nem lehet belekapaszkodni, irányítani sem lehet – csak érzékenyen kísérni.
A választásaink sokszor nem nagy világrengető formákban érkeznek. Néha csak annyi, hogy végre nem futunk el. Nem hallgatunk tovább. Kiállunk, amikor elnyomást tapasztalunk – akár magunkban, akár kívül. Nem görgetjük tovább ugyanazokat a játszmákat. És ha végre ugrottunk, nem kapaszkodunk vissza a hátsó ajtón.
A sebezhetőség felvállalása nem újabb páncél. Hanem belépési lehetőség.
Egy kapu – belső kapu.
Ahol nem jutalmat ígérnek, hanem a „puszta” valóságot. Nem olcsó megkönnyebbülést, hanem mély, igaz átalakulást.
Mert a fény és a sötétség nem csak kozmikus fogalmak. Bennünk harcolnak nap mint nap.
A fény hív: gyere, lépj be, mutasd meg a sebed, majd lásd meg, ki vagy valójában!
A sötét suttog: inkább ne nézz oda, az fájni fog. Enyhíts magadon.
És valóban: az igazság sosem ígér fájdalommentességet. Csak valóságot.
De a valóság felszabadít. Nem azonnal. Nem feltétlenül könnyen. De mindig igazabban, teljesebben, szabadabban.
Ez egyirányú utca.
Ha egyszer elindultál, már nem tudsz visszafordulni anélkül, hogy el ne gyengülnél. Van, aki megpróbálja, ami ismerős az biztonságosabb(nak tűnik) – de közben kiüresedik, elveszti önmagát. Sebtapasszal fedi, amit nem akar látni.
De ha egyszer már benéztél a függöny mögé, nagy ára van elfelejteni, amit ott láttál.
A lelked emlékszik. Arra, milyen az, amikor nem csak létezel, hanem valóban jelen vagy. Amikor nem menekülsz tovább, hanem odamész – közel bújsz – ahhoz, ami átalakít. Bármennyire félelmetes.
Mert csak az alakít át, amihez valóban odaadással odafordulsz. Amit átélsz, nem csak figyelsz vagy véleményezel távolról.
Keresd azokat akik ezt a közellépést segítik, akik ebben a harcban támogatnak.
Ez a választás a bátorság. Nem lesznek itt tömegek. Csak néhányan – a bátrak, a fegyelmezettek. Válj alkalmassá, útitárssá.
A belső kapun való átlépés nem hőstett. Meghajlás.
Az igazság irányába tett lépés nem önigazolás – önátadás.
És ha hagyod, hogy vezessen, napról napra kibontakozik előtted az út. A feladat.
És talán ott, a mélyben, felismered:
A kegyelem nem a fájdalom hiánya,
hanem az, hogy van erőd végigmenni.
Hogy nem vagy egyedül.
A látható és a láthatatlan világ finom jelekben mutatja magát. És mutatja az utad.
A kihívásaink, próbatételeink nem akadályok. Inkább kérdések.
Vajon mire váltál érdemessé?
És vállalod-e?
Izabella
Címkék: